Ciki vagy nem ciki?/ Tinikorunk hatalmas problémái

Az Erikával közös sorozatunk második témájához értünk, ami egy fokkal könnyedebb, lazább, mint az első volt. (Ha nem olvastátok, akkor ITT megtehetitek) 

Mindenki emlékszik a tinédzser korszakára, a hatalmas drámák, a szerelmek és a szárnypróbálgatások időszakára. Ebből a szakaszból szemezgettem nektek, felelevenítve, hogy melyek voltak azok a dolgok, amiket hatalmas, tragikus, életre szóló problémaként éltem/éltünk át( és túléltük, tehát nem volt olyan vészes)

Vezetékes telefon = magánélet hiánya

Abban az időben, amikor én voltam tini, még nem volt olyan gyakori a mobil, mint most. Persze, volt nekem is, de azért a vezetékes telefont is használtuk még. És ugyebár a telefon olyan helyen volt a házban(nálunk az előtérben a nappali és a konyha között), ahol az ember lánya/fia általában nem volt egyedül. Tehát ha a barátnő hívott, hogy valami extra nagy titkot beszéljünk át, vagy esetleg az akkori pasi, akkor vagy virágnyelven telefonáltunk vagy mindenki hallotta, hogy mi a téma. Magánélet nuku, de legalább a család többi tagja is tudott minden pletykát.

Időre hazajárás/szobafogság

Nem is volt annál rosszabb, minthogy este X-re haza kellett érni. Persze, ha megtörtént és jó gyerekei voltunk a szüleinknek, akkor másnap hallgathattuk, hogy micsoda sztoriból maradtunk ki és mindenki erről beszélt, mi meg ültünk kukán és szidtuk magunkat(vagy mást) hogy miért velünk történik ez. Ha viszont nem értünk haza időbren, akkor jött a szidás és a szobafogság, ami miatt ismét csak rengeteg izgis dologból maradtunk ki. Sehogy sem jártunk jól.

Diszkó helyett tollasbál

Az előzőhöz kapcsolódik a diszkó(csak így leírva). Ma már nem divat, de amikor én voltam gyerek, mindenféle okból rendeztek diszkót az iskolák. Ráadásul több suli is van a városban, oda is jártunk. Aztán amikor egy rossz jegy vagy bármi más miatt nem engedtek el a szüleink, akkor aztán ment a durcázás meg a hiszti, összedőlt a világ. Persze, nem maradtunk ki semmiből, mert ott is ugyanazokkal a barátainkkal találkoztunk volna, de mégis, akkor, abban az időben ez elsődleges prioritást élvezett. 

innen

Önértékelés

Ahogy az ember lánya/fia elkezd érdeklődni a másik nem/vagy éppen a saját neme iránt, önkéntelenül is elkezdi magát hasonlítgatni a többiekhez. Mert Katika vékonyabb, Évinek meg nagyobbak a mellei, Tamás meg nem pattanásos stb. Ez a hasonlítgatás pedig előbb-utóbb oda vezet, hogy saját magát kezdi el egyre csúnyábbnak/kövérebbnek/kócosabbnak, egyszóval rosszabbnak látni. Ezt az időszakot szinte mindenki átéli, hol kisebb, hol hosszabb ideig szenvedve a saját maga által keltett nyomás alatt. 

Elcsépelt frázis, de mégis igaz: Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy! Ha változtatni akarsz, tedd meg, de a legfontosabb mégis az, hogy szeresd magad! 

Nehéz, valóban az. Mindenki átmegy ezen, aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. 

Szerelmet, mindenáron!

Tiniként az ember másra sem vágyik, csak arra, hogy végre neki is legyen barátja/barátnője. Hogy miért? Mert kell! Mert már mindenkinek van, vagy volt legalább egy, még ha csak egy hétig is tartott. És mindenki túlesett már az első csókján(legalább is ezt állítják) és mekkora gáz már, ha te még nem találtál senkit sem. Ez az akarat pedig már-már görcsösségig fajul, ami ahhoz vezethet, hogy már az a srác/csaj is potenciális jelölt lesz, aki amúgy addig nem is tetszett. Aztán végre, nagy boldogság közepette összejön az első suta kapcsolatféleség, elcsattan az első béna csók, és egy hét után szakítotok. De hé, egy hétig jártatok, királyság! 

Te még szűz vagy? De ciki!

Az előző továbbfejlesztett verziója, ha úgy tetszik. Ha már belekeveredtünk a kapcsolatok hálójába, egy idő után a szexualitásig is eljutunk. És amilyen könnyű beszélni róla, olyan nehéz átültetni a gyakorlatba. Egyszerű, csak lefekszel a barátoddal/barátnőddel, aztán kész. Aha, hogyne, jó is lenne. 

Amíg még szűz valaki, addig iszonyú kellemetlen hallgatni az osztálytársakat, barátokat, akik nagyzolva azt ecsetelik, hogy ők már rég átestek rajta, nem is volt vészes, nem is fájt és hasonlók. Az az igazság, hogy a legtöbben hazudnak. Vagy még ők is szüzek, akik hazugsággal akarják eltitkolni ezt a "cikis helyzetet" vagy olyanok, akik valóban túllépték már ezt a mérföldkövet, de elferdítik a valóságot. Mérföldkőnek írom, mert valóban az, az életünk egyik meghatározó szakasza, választóvonal, ami érett gondolkodást igényelne. Sajnos a valóság nem mindig fedi ezt.

Szűznek lenni nem ciki, az életünk egyik legfontosabb döntése az, hogy kiben bízunk meg annyira, hogy megosszuk vele azt az intim pillanatot. 

A cím kissé csalóka, hisz valóban említettem komolyabb dolgokat is, amik nem is igazán problémák, inkább döntések, amiket a többség valóban a tinédzserkorában hoz meg. Ha van még ötletetek vagy gondolatotok a tinikori problémákról, ne habozzatok megosztani velünk. 

Mesy